Megjegyzés

Ennek a drámának, vagy színjátéknak nagyon is sok köze van a valósághoz.
De engedtessék meg nekem, mint szerzõnek, hogy megtartsam magamban a Titkot, hogy mi az igazság, mi a képzelet szüleménye a darabból.
Mindenki kortól, nemtõl függetlenül mást tart majd valóságnak, s mást képzeletnek, s ez így van jól. Az igazságot, illetve az igazság lehetõségét, két ember tudja. Vagy három?
De ez a mese, megtörtént. Nem itt a színpadon, hanem ott kinn, a színházon kívül, a kemény valóságban, ahol az emberek száguldoznak, s rohanva élik az életük,
Talán ezért is tûnhet valótlanságnak, s a képzelet szüleményének, pedig higgyék el, nem az.
Viszont az életben már véget ért ez a történet, s mivel tán sok tanulsággal szolgálhat, ezért ebben a darabban él tovább.
A szerzõ

****************************************************************************

SZEREPLÕK

FÉRFI
Nem e világi ember, semmi köze a valósághoz. Igazi álmodozó mûvészlélek, akinek csak az számít, hogy az álmait keresse, s ha megtalálta, élje is azokat. Kirívóan magas, szomorú tekintetû. A történet folyamán ruházata mindig tiszta, igényes és rendezett. Sokat dohányzik.

NÕ
Teljesen e világi ember, két lábbal a földön áll, szinte két kézzel kapaszkodik a földi valóságba, s az anyagiakba. Ellentéte a férfinek, ami a lelkiséget, s a világszemléletet illeti. Közepesen hosszú természetes vörös haja van, arca szolídan sminkelve. A történet folyamán még öltözékével is kirí az átlagból. Igazi „nagyságos asszonyos” megjelenése, testtartása van. Gesztusai is ilyenek.

MESÉLÕ
A férfi szereplõ, álló galléros mélykék öltönyben, sokat dohányozva.

ÖRDÖG
Õt nem kell különösképp bemutatni

Megjegyzés: A FÉRFI és a MESÉLÕ szerepét egy és ugyanazon személy játssza. Ha mindketten színpadon vannak, a Mesélõt egy néma statiszta játssza.

**************************************************************************************

ELSÕ RÉSZ

Egy park elõtt, áll a mesélõ. Fel alá sétál a színpadon, tekintete a közönséget fürkészi, s közben nagyokat sóhajtozik. Megáll a színpad közepén, leül egy padra.

Majd lassan elõveszi cigarettáját, rágyújt. S beszélni kezd.

MESÉLÕ

Kedves Hölgyeim, és Uraim! Nem mindennapi történetet fognak hallani, az biztos. De mivel író vagyok, s ezt a történetet láttam a saját szememmel (csalfán kikacsint a nézõtér fele, kisúgja:) lehet én is éltem meg, s nagy tanulságokkal bír, s gondoltam, elmesélem, hátha tudunk majd együtt érezni, gondolkodni utána, s hátha valaki számomra ismeretlen embereknek még segíteni is tudok ezzel a mesével.

Láttam õket... nem voltak függetlenek... függtek a Világtól, ahol éltek, függtek a körülményeiktõl - amit persze saját maguknak teremtettek mindketten-, függtek a Világ anyagi dolgaitól, függtek más emberektõl, olyanoktól is, akiket a családjuknak kellett tekinteni. Szóval, nem voltak függetlenek... de szerelmesek lettek... ha lehet ezt így nevezni.
Történetük ugyanis még számukra is örök rejtély maradt. Hogy szerelem volt-e kapcsolatuk, vagy két Lélek egymásra találása, ahol a Földi világban, oly ritkán a Lélektársak találkoznak? Vagy csupán szenvedélyeik, vágyaik kiélése volt kettejük kapcsolata? Ne találgassunk... nem érdemlik meg... ezt Õk biztosra tudják... Én csak láttam õket... Sõt, mondhatni azt, hogy egyiküket ismertem is... talán... de lehet, hogy csak láttam Õt, vagy Õket, s messze nem ismertem meg sem Õket, sem az Érzéseiket...
Angyalok voltak mindketten, ez bizonyos. Vagy ha nem is angyalok voltak, akkor Igaz Emberek... olyanok, akiket nem tett lóvá a Világ minden fényûzése ellenére. Olyanok, akik mindent feladtak, s szembeszálltak az egész Világgal, hogy szerelmüket beteljesítsék... vagy legalábbis megpróbálják. Mindenesetre egy papírdarabbal kezdõdött az egész történet:
"Találkozzunk Berlinben
Ott ahol a tüzek égnek
Perzselik a láthatatlan falat
Mely soha le nem dõl
Együtt játsszunk majd
A láthatatlan falnak romjain"
Ezt a papírdarabot sodorta felém a szél egy mappából kicsúszva. Elolvastam, s mivel nem az enyém volt, hát siettem, hogy visszaadjam tulajdonosának. De nem tudtam neki odaadni. Pedig gyönyörû volt. Nõiessége kitûnt mindenbõl, mi körülvette, szépsége pedig semmi földihez nem volt hasonlítható. Ha hasonlítani kellett volna, valami természeti csoda szépségéhez hasonlítanám, mint a naplemente, vagy a telihold szépsége, vagy bármi más. Hiába siettem, próbáltam visszajuttatni, de tényleg nem sikerült.
Találkozott egy férfival. De a férfi sem volt hétköznapi jelenség. Magassága, s testtartása végett szintén kilógott a sorból.
A feltûnõ, viszont nem is ez volt számomra, hanem az az érzés, az a harmónia, mely kettejüket körülölelte. Látszott rajtuk valami. A szerelmesekrõl- mondják az okosok- messzirõl látni, hogy boldogok, s szeretik egymást. Amit én láttam, az teljesen más volt. Valami csodálatos nyugalom, harmónia, s egész másfajta boldogság ölelte körül õket, mint amit lehet tapasztalni.
Eztán figyeltem õket minden nap. Szándékosan. Valahogy az érzés, mely kettejükbõl áradt, kisugározták, s átadták akaratukon kívül is más embereknek. Rám is rám ragadt. Szerettem õket. Nem voltak hétköznapiak. Szeretem a nem hétköznapi dolgokat, a Világot pedig, mely minket embereket körbevesz mélységesen megvetem, s gyûlölöm az emberek többségével egyetemben.
Mint késõbb kiderült a férfi mûvész volt. Festõmûvész. Próbált érvényesülni tehetségével a Világban, de természetesen, mivel világunk nem értékeli a mûvészeket, így Õt sem értékelték. Sõt, ha volt egy kiállítása, arról is csak negatívul emlékeztek meg.
Megtaláltam a naplóját. Idézek belõle, biztos nem volna ellenvetése.
Megismerkedésük történetét írja le.

Ekkor a MESÉLÕ lelép a színpadról, s színre lép a FÉRFI aki elkezdi mondani a monológját, amit a naplóba írt.

"Január 3.-a. Nincs hó, száraz, hideg idõ van. Rossz idõpont, rossz idõjárás egy kiállításra. Mindenestre nem tehetem meg, hogy lemondom, sõt, nem is akarom lemondani. Még ha olyan is lesz, mint a többi, akkor sem... egy utolsó kiállítás mindenképpen szükséges. Hogy nyomot hagyjak a Világban. Elvégre is ezért születtem. Ma minden kiderül. Bárcsak lenne mellettem Valaki, aki támogatna mindebben, s lenne kinek festenem. De ez az érzés is kerül, mint ördög a tömjénfüstöt. Pedig valahol kell lennie Valakinek, aki engem keres, akinek én kellek, s meg tudok felelni. Érzem, egyedül nem tudom megvalósítani Önmagam. Kell hozzá a Társam, aki veszettül, vagy éppen elveszettül rohangál idegenként a Világban, mint én magam.
Rögtön indulok. Ha olyan lesz ez a nap, mint amit várok, akkor nincs miért maradnom. Visszatérek oda, ahová tartozom... majd festek ott, ahol szeretnek, s ahol kíváncsiak rá."

A színpad, közben festménykiállítássá változik. Üres a placc. Egyedül a festõ van ott. Szinte õrjöngeni kezd. Dühösen mondja a magáét, közben egyre másra tépi össze a festményeket, felrúgja õket, s csak mondja a magáét.

FÉRFI :Majd én megmutatom a világnak, meg az összes firkásznak, akik lepocskondiázták a képeimet. Ez nem mûvészet? Akkor mi a mûvészet?! Tessék megmondani. Én hiába alkottam, s csak egy sokadrangú valaki vagyok?! Hát akkor legyen így! Vége lesz mindennek. Ennek az egész kurva életnek. Most a festményeim, este majd én jövök! Megmutatom én ezeknek az éhbér tollnokoknak, hol is lakik az atyaúristen, s igenis bebizonyítom, hogy mûvész voltam, s értek valamit a képeim!

Miközben a FÉRFI õrjöng, a színpad szélén megjelenik a NÕ. Hosszú zöld ruhában, feltûzött vörös hajjal, s szinte kétségbeesve rohan a FÉRFIHEZ.

NÕ :Hagyja abba! Ne tegye!

FÉRFI: Ugyan, miért ne? Kinek számít ez az egész?

NÕ: Kérem...

FÉRFI: Én alkottam mindet, azt teszek velük, amit akarok!

NÕ: Nem muszáj ezt tennie. Dühös, mert úgy érzi, nem értékelik. De gondoljon bele! Hány mûvészt ismertek el az életében? Alig akad néhány, akit még az életében megajándékoztak volna egy kis figyelemmel, elismeréssel. Legalábbis a Világ.

FÉRFI: Igen, a Világ. Az a KURVA BETEG VILÁG!!!- ordít a férfi

NÕ: Nekem tetszettek, s tetszenek a képei. Persze, nem ilyen állapotban, mint ahogy most itt hevernek.

FÉRFI: Köszönöm szépen.

NÕ: Szeretném megkérni, hogy azt a képet, amin angyalok voltak, fesse nekem, csak nekem újra!

FÉRFI: Kétszer ugyanazt nem tudom megalkotni. Az a pillanatnyi érzésem volt.

NÕ: De nekem nagyon tetszett. Sajnos most nincs idõm, de holnap megihatnánk egy kávét, s beszéljük meg. Azzal nem veszít semmit.

FÉRFI: Igaza van, de akkor sem festem újra. Nem tudom. Képtelen vagyok rá.

NÕ: Legalább mondja azt, majd meglátjuk.

FÉRFI: Rendben van. Akkor holnap egy kávé mellett megbeszéljük. Apropó, ha már itt tartunk: Engedje meg, hogy személyesen is bemutatkozzam: Nyári Zsolt vagyok.

NÕ: Bach Ildikó.

Kézcsók a színpadon, majd a férfi meghajolva marad, belenéz a NÕ szemeibe, s mondja:

FÉRFI:Kedves Ildikó! Engedje meg, hogy tegezzem, kérem! Hagyjuk a formaságokat, meg az udvariasságot. Fõleg, ha két, mûvészetet szeretõ emberrõl van szó, sokkal könnyebb úgy megtalálni a közös hangot.

NÕ: Ám legyen! Akkor szia, kedves Zsolt!

FÉRFI: Szia, Ildikó! Holnap találkozunk, s megbeszélünk mindent.

Színpadról le, jön a mesélõ. Közben a háttérben a színpad egy kávéház belsejévé alakul, miközben mondja a monológját.

MESÉLÕ: Szóval, megtörtént a nagy találkozás, s bár semmi konkrét dolog nem hangzott el kettejük között, a férfi naplójából idéznék, hogy hogyan is emlékszik õ erre a találkozásra.

"Nem bántam meg amit tettem. Még akkor is, ha Õ azt mondta, szépek a képeim. Kedvességbõl bárki szívesen mondana ilyet. Történt ugyanis, hogy miután a sokadik újságíró is lemondott képeimrõl, hogy valami pozitívat írjon, s még a kérdéseikkel csak bántani, kötekedni tudtak, az összes aznap kiállított képemet ott a helyszínen semmisítettem meg. És most magamat semmisíteném, ha Õ nem jön oda hozzám, s nem karol fel. Megláttam. Ismerõs volt, s ahogy nézett, s beszélt hozzám, tudtam, hogy Õ az. Nem azért mert azt mondta amit mondott. Azt mondta kár volt azt tennem, amit tettem. Mert Neki tetszettek a festményeim. Gondoltam, s gondolom magamban most is, hogy csak és kizárólag azért mondta ezt, mert együtt érzett velem, vagy sajnálatból, vagy nem is tudom... De azok a szemek... ahogy néztek, nem tudtam elfelejteni, s úgy érzem, beleszerettem egy pillanat alatt. Magával ragadott a lénye, a szeme csillogása, a mosolya, s a hangja... Megkért arra, hogy az egyik festményemet (amit életem fõmûvének tartottam) fessem Neki újra. Egy angyalt ábrázolt a festmény az erdõ közepén egy tisztáson, a lenyugvó napban haldokolt éppen. Nem tudom, mi tetszett neki benne, de mindenesetre megígértem Neki, hogy újrafestem. Közöltem Vele, hogy ugyanolyan nem lesz, csak hasonló, de azt mondta, hogy Neki kell mindenképpen egy olyan, vagy hasonló festmény.
Próbáltam közeledni Felé, mint Nõhöz, de sajnos ilyen az én formám, férjezett, gyerekes anya, így sajnos az a pillanat, ami azt sugallta nekem, hogy Õ az, csak én vetítettem ki magamból... Sajnos nem Õ az.
Nem is tudom, hogy áltathattam magam vele, még ha csak egy pillanatra is. A lényeg, hogy holnap azért iszunk egy kávét, hogy a részleteket megbeszéljük. Szerintem nem lesz mit megbeszélni. Elmegyek, megiszom egy kávét, megköszönöm a kedvességét, aztán lelépek. Onnan is, meg innen az életbõl is. Ez így lesz a legjobb. Legalábbis nekem.”

Valahogy így indult kettejük közt ez a fajta kapcsolat, melynek, mint a végén kiderült nem a vége, hanem csak egy átmeneti állapota volt az a földöntúli, nyugodt- boldog- harmonikus érzés, mely lépteiket követte.

Majd a színpad bal oldaláról jön a férfi, a jobb oldaláról a nõ. Középen találkoznak. Hosszasan nézik egymást, majd a férfi egy ügyetlen puszit nyom a nõ arcára, s leülnek a kávézóban. Italt rendelnek. A nõ hosszú kávét iszik, a férfi egy cappuccinót.

FÉRFI :Na, ezt is megértük, hogy akkor találkoztunk ismét.

NÕ: Hát igen

FÉRFI: Be kell valljam neked, nagyon sokat gondoltam rád tegnap óta.

NÕ :Ezzel nem vagy egyedül.

FÉRFI :Akkor jó. Gyönyörû vagy.

NÕ: Te pedig szemtelenül fiatal, és jóképû.

FÉRFI :Kár, hogy nem vagyok független. Bármit megtennék azért, hogy meghódítsalak.

NÕ: Te aztán nem kertelsz, rögtön a dolgok közepébe vágsz. Persze ez nem baj.

FÉRFI: Ami a szívemen, az a számon. Tudod, hogy van ez, nálunk mûvészlelkeknél.

NÕ: Sejtem. De sajnos, nem vagyok független, s te sem vagy az. Bár...

FÉRFI: ez nem lehet akadálya semminek. Ha te is érezted azt, amit én....

NÕ: igen, akkor ez nem lehet akadály. Valami nagyon vonz benned, ami több, mint ahogy egy nõ vonzódik egy férfihez...

FÉRFI: Ezt akartam mondani én is. De errõl ne beszéljünk. Beszéljünk az életünkrõl. Mit szólsz? Mesélj valamit kérlek.

NÕ: Mégis mit mondjak? Van egy nagyon rossz házasságom immár lassan 15 éve, elõtte is voltam férjnél 7 évig. De hiányzik a szerelem, s a boldogság az életembõl. Hiába van sok pénz, az nem az enyém, s hiába vannak jó körülmények, ha nem vagyok boldog, ha nem szeretem azt az embert aki mellettem van. Illetve nincs is mellettem senki, csak van egy férjem, aki állandóan megaláz, megver, immár több mint tíz éve. El kéne válni, de nincs hozzá erõm. Meg ott a kislányom is...

FÉRFI: Ismerõs helyzet. Én is boldogtalan vagyok, csak én épp szegény vagyok. Van egy feleségem, aki éli a maga életét, neveli a gyermekünket, de semmi házias dolog nincs benne. Nem tudja, mire van szükségem. Mondtam neki hónapokkal ezelõtt, hogy változzon meg, mert ha nem, akkor keresek valakit, de nem foglalkozott vele. Más kérdés, hogy a munkám annyira lefoglalt, s lefoglal mostanság is, hogy se idõm, se kedvem nincs ismerkedni, csak taposom ezt a mókuskereket.

NÕ: Akkor ismerjük egymás helyzetét nagyjából úgy látom.

FÉRFI: Igen, jól látod. Hoztam neked egy ajándékot. De majd csak otthon nézd meg. Egy régi festményemet szeretném neked ajándékozni, annak örömére, hogy megismertelek.

NÕ: Nagyon szépen köszönöm! Ez igazán kedves, és személyes tõled.

FÉRFI: Szóra sem érdemes. Nekem van még.

NÕ: Viszont, ha nem haragszol meg, nekem lassan mennem kéne.

FÉRFI :Persze, semmi gond. Találkozunk még?

NÕ: Rajtam nem múlik. Holnap délelõtt?

FÉRFI :Az megfelel, jó lesz. Igen.

Aztán kisétálnak a kávézóból, s amikor leválnak a férfi megcsókolja a nõt.

MESÉLÕ

A férfi hazafele menet gondolataiba mélyedt, amint a nõ is. Nem tudták megfogalmazni, hogy mit éreznek, de abban biztosak voltak, hogy ez a valami kell nekik. Hogy kell nekik a másik személye.

Másnap aztán találkoztak a kávézó elõtt.

Ismét bevonulás, mint az elõzõképp.

NÕ: Tudod, van egy lakásom itt a közelben, mi lenne, ha ott innánk egy kávét, nyugodt körülmények között.

FÉRFI: Rendben van. Menjünk.

Miközben sétálnak a színpad egy szoba belsejévé változik. Sok minden nincs benne. Egy nagy ágy, egy lámpa, egy cd lejátszó. A nõ kávét hoz tálcán, s egy hamutálat, a férfi az ágy szélén ül. A nõ leül mellé. Isszák a kávét, közben beszélgetnek. A férfi rágyújt.
FÉRFI: Tudod, valamit itt belül a lelkemben, szívemben, nagyon érzek, de nem merem kimondani, s kissé rosszul is jönne ki egy ilyen helyzetben.

NÕ: Semmi baj, akkor ne mondd. Ha valami nem jól jönne ki az adott helyzetben, azt nem szabad kimondani.

FÉRFI: Szerinted van szerelem elsõ látásra?

NÕ: Én nem hiszek az ilyen földöntúli dolgokban, én még nem tapasztaltam meg.

FÉRFI: Értem. Csak kérdeztem, mert tudod, nagy érzések kavarognak bennem.

NÕ: Be kell valljam, engem is felkavart kettõnk találkozása, s az is, hogy még szinte nem is ismerlek, mégis mennyire vonzódom hozzád. Akarom ezt az érzést, s mindent amit ez adhat.

FÉRFI: Ezzel én is így vagyok. Hidd el. Nagyon közel kerültél hozzám, s máshol se jár az agyam, mint, hogy állandóan rád gondolok, s arra, hogy azt ami köztünk lehetne esetleg, azt szeretném átélni, megtapasztalni. Valami ismeretlen erõ tol feléd engem. Így érzem.

NÕ: Akkor jó, mert én is valami hasonlót érzek, csak én nem tudom így megfogalmazni.

Aztán lassan, megcsókolják egymást, lekerül róluk minden ruha, s ott a színpadon lévõ ágyon egymáséi lesznek. A férfi mélyen a nõ szemébe néz.

FÉRFI: Kimondhatom most már?

NÕ: Igen

FÉRFI: SZERETLEK

NÕ: Ígérjünk meg egymásnak valamit kérlek.

FÉRFI:Mire gondolsz?

NÕ: Tudod jól, hogy mindketten tele vagyunk fájdalmakkal. Annyi bántást, s fájdalmat kellett átélnünk. Ígérd meg kérlek, hogy bármi történik is, soha soha nem okozunk egymásnak fájdalmat!

FÉRFI: Ígérem. Ezen leszek.

Azzal magához húzza a nõt, s hosszasan öleli.

MESÉLÕ

Így telt el nap nap után, minden nap találkoztak. volt, mert mindig is menekült a való Minden nap itt voltak, egymáséi lettek, hosszasan beszélgettek, néha bohóckodtak, tréfálkoztak. Ha a nõ a férje miatt zaklatottan érkezett, elég volt neki egy hosszan tartó ölelés, s máris minden fájdalma elmúlt. Megnyugodott, s jól érezte magát.

Valahogy így indult kettejük közt ez a fajta kapcsolat, melynek, mint a végén kiderült nem a vége, hanem csak egy átmeneti állapota volt az a földöntúli, nyugodt- boldog- harmonikus érzés, mely lépteiket követte.

SZÜLETÉSNAP

A színpad ismét a lakást mutatja. Ott vannak ketten az ágy közepén. A férfinak ma van a születésnapja. A 27. A nõ egy nagyon finom bort hoz be, pohárba tölt. Mélyen a férfi szemébe néz.

NÕ :Boldog születésnapot szerelmem!

FÉRFI: Köszönöm szerelmem!

Azzal megcsókolják egymást.

NÕ: Tudod, van még egy ajándékom számodra. Még senkinek nem adtam ilyen ajándékot. S azért ezt választottam, mert a kör az az összetartozást szimbolizálja már évezredek óta.

FÉRFI: Ne hozz zavarba, mégis, mit hoztál?

NÕ: Hunyd be a szemed, s nyújtsd ki a kezed. Kérlek. Ne félj.

A férfi behunyja szemét, kezét elõre nyújtja, a nõ pedig elõvesz egy kis dobozt, kivesz belõle egy gyûrût, s a férfi ujjára húzza.

NÕ: Azért kapod ezt tõlem, mert a körülményeink ellenére, szeretném, ha tudnád, hogy én úgy érzem, s meggyõzõdésem, hogy te meg ln összetartozunk. S összetartozásunk jelképe legyen mától ez a gyûrû.

FÉRFI: Nagyon szépen köszönöm szerelmem. Nem tudok, mit mondani, szóhoz sem jutok.

NÕ: Nem is kell. De nézd, van itt még egy gyûrû. Ez az enyém. Felhúzod az ujjamra?

FÉRFI: Persze.

Azzal a férfi a nõ ujjára húzza a gyûrût, s lágyan megcsókolják egymást.

FÉRFI: Olyan hihetetlen ez az egész. Legyél a feleségem.

NÕ: Nekem is hihetetlen. A feleséged leszek, de még sok mindent le kell zárnunk, s tudnod kell, ha elkezdjük, elindul a lavina, már nem lehet megállni. Akkor nem lesz meg a mi világunk. Fel kell vállalnunk egymást. Akárhol leszünk is.

FÉRFI: Én mindig felvállallak téged, s tudod, te vagy az idõseb, biztos igazad van. De azt ígérd meg, hogy mindig lesz egy hely, ami csak a kettõnké, ahová elmenekülhetünk a problémák elõl, s ahol csak egymásra figyelünk.

NÕ :Azon leszek, s azon leszünk mindketten. Megígérem!

FÉRFI: Nekem is van egy meglepetésem. Bár táncolni nem tudok, de hoztam egy zenét, s szeretném, ha meghallgatnánk, s táncolnál velem.

NÕ: Rendben van. Nem baj, ha nem tudsz táncolni, én se tudok

A férfi egy cd.-t tesz be a lejátszóba, s felhangzik Kovács Ákos dala, melynek címe: Minden most kezdõdik el. A férfi fogja a nõ derekát, mélyen egymás szemébe néznek. Táncolnak. Majd mikor a refrén jön, hosszasan csókolják egymást. Miután a dal véget ér, a férfi még egy számot is lejátszik, arra is táncolnak, s a férfi végig halkan énekel a nõ fülébe. A következõ dal Martin Gore Never turn your back on mother earth c. dala. Aztán mikor a dalnak vége, elõtérbe kerül a mesélõ.

MESÉLÕ
Tehát mint mondtam, elkezdtem Õket figyelni. Nem zaklattam Õket, csak mondjuk úgy, amit a Magukból a Világ fele mutattak, azt próbáltam lehetõségeimhez képest nyomon követni. Egy nagyvárosban éltek, ahol természetszerûen az élet úgy felgyorsult, s oly módon zajlott, hogy az emberek elfelejtettek élni. Nem tudták, mit jelent egy éjszakai séta, mit jelentenek a természet szépségei. Néha-néha, mikor szerelembe estek, akkor felvillantak bennük ilyen dolgok, de nem volt jellemzõ. Sokkal jellemzõbb volt a Világra az önzés, az anyagi javak hajszolása, no persze már rég nem a megélhetésért, hanem a kivagyiságért. Aztán szépen, hullottak is egymás után az emberek. Futószalagon haladtak a Kaszás szerszáma elé, úgy, hogy az anyagi javakon kívûl semmit nem hagytak maguk után, maximum egy-két embergyereket, akiket addigra már a saját képükre formáltak. Zajlott az élet a nagyvárosban. Mégis volt egy hely, ahol ez a két szerelmes angyal-ember találkozott. Egy húsz emeletes acélszürke tömbház legfelsõ emeletén volt egy lakás. Belátható volt az egész város, ami mindig szép látványt nyújtott, fõleg naplementekor, mivel az ablak Nyugatra nézett. Maguk közt Toronynak hívták. Oda elmenekülhettek a Világ elõl, s élhették Szerelmüket. Nem zavarta Õket semmi. Kettejük Világa volt a Torony, ahová senki más nem mehetett. Úgy gondolták, ott a Toronyban békében, boldogságban élhetnek majd, s élhetik szerelmük minden percét.
Persze nem mehet történhet minden egy karikacsapásra, így az együttélésüket sem lehetett volna egyszerûen véghezvinni. Mindketten függtek. A függõség ebben az esetben már leszûkült a férjre, illetve a feleségre. Már a gyerekek sem játszottak szerepet. (mert persze gyerekei is voltak mindkettejüknek, mint az utólag kiderült) De ezt a függõséget volt a legnehezebb levetkõzni is, s egyben megszabadulni is tõle. Persze az angyal-emberek sem egyformák, fõleg gondolkodásban, s tulajdonságaikban nem, így ebben például nem értettek egyet. A festõ úgy élte akkor már az életét elég régóta, hogy mindig mindent egy lapra tett fel. A földöntúli szépséggel megáldott szerelme pedig megfontolt volt, minden lépését háromszor meggondolta, tízszer körbejárta. Errõl tanúskodik egy naplóbéli feljegyzése is:

"Április 21.-e. Nem tudom felfogni, miért nem élhetünk együtt. Mi olyan nehéz ezen? Ha Õ mondaná, már aznap elmennék a jelenlegi otthonomból, hogy végre Vele lehessek. De ezt a lépést Õ nem meri megtenni. Nem tudom, meddig akar váratni, vagy mire vár?! Vagy lehet, nem is karja? Lehet, hogy Neki ez így jó, így természetes... s nem is akar változtatni az életén, s nem akar ÉLNI?! Ez sem lenne szörnyû, csak mondaná meg. Remélem nem áltat. Tele vagyok kétségekkel. Ha Vele vagyok, tudom, hogy szeret, de abban a pillanatban, mikor kikerül a látókörömbõl, s elindul egyedül a saját Világába... kicsúszik a talaj a lábam alól. Boldog vagyok Vele. Soha senkit nem szerettem ennyire, s szilárd meggyõzõdésem, hogy ember nem szeretett így, mint én. S Õ is ezt mondja. Mégis fél az együttéléstõl. De bízom benne. Azt mondja, Õ sem szeretett így soha senkit. Elhiszem Neki. De csak azért, mert szeretem..."

Szinte nap mint nap láttam Õket. Nem volt nehéz. A lakásom ott volt abban a háztömbben. Író vagyok, s akkor is írással foglalkoztam. Volt a ház mögött egy csodás park, magas fákkal körülvéve, s csodálatos ihletem volt mindig, mikor a lemenõ nap sugarai arany fényükkel borították el a parkot. A parkba is sokat jártak le sétálni. Szinte köszönõ viszonyba kerültünk, s néha mikor valamelyikük egyedül volt, még pár szót is váltottunk. Mindig meg akartam Õket kérdezni, hogy hogyan tudják ennyire látványosan, rajongva imádni egymást, de merszem nem volt hozzá sosem. Ez az õ magánügyük, gondoltam, én, s semmi közöm hozzá. Valaki ezt az érzést, vagy éli, vagy sem, de elmondani, megtanulni ne lehet. Csakis egymástól tanulhatja ezt két ember, azok, akikrõl szól a Szerelem. A férfi naplójából utólag sok minden világossá vált számomra. Egy késõbbi feljegyzésében írja:

"Május 17.-e. Még mindig nem vált el, sõt, semmit nem tett azért, hogy hivatalosan is elszakadjon attól a férfitól, akihez tartozik. Fáj ez az érzés, de el kell viselnem. Ma rájöttünk, hogy egymás nélkül nem tudunk élni. Tehát kell valami megoldást találni, mert ez sokáig így nem mehet. Mondtam neki, hogy ez számomra elviselhetetlen. Féltem Õt nagyon. Nemcsak féltékeny vagyok Rá õrülten, de féltem is. Féltem attól az élettõl, amit most él, féltem, mert nem akar, vagy nem mer Boldogan élni, pedig a lehetõség itt van. És féltem az elkurvult világ mocskos férfijaitól is, akik állandóan, mint éhes kígyók tekeregnek körülötte, hogy akár csak egy éjszakára megkaparintsák gyönyörû testét és elmondhatatlan szépségét. Nem tudja megérteni, hogy egyik sem szeretni akarja, csak a vágyai kielégülésének tárgyát látják Benne. Én a Lelkét látom. Azt a Valakit szeretem, aki ennek a csodásan szép testnek a mellkasában él. Azt a Valakit, aki a Világ legszebb emberi szempárából kifelé tekinget. Én ÕT szeretem. Sajnos nem érti szegény, de majd megfestem neki, ha itt lesz az alkalom."

Hát igen, mint oly sok minden ebben a Világban az angyali-emberi szerelem sem olyan gömbölyû, ahogy azt mi földi halandók elképzeljük.
De a férfi meg volt róla gyõzõdve, hogy az Õ szerelmük az más. Hogy kibír mindent. Ellopott szavak voltak, vagy szándékosan hagyták a szavakat hozzám gurulni egyetlen egy esetben a parkban.. A mellettem lévõ padon ültek, s épp a házasságukat tervezgették. Szerettek volna férj feleségé válni. Próbáltam megérteni ezt a hirtelen gyorsaságot, de az én emberi agyammal ez szinte felfoghatatlan volt. Akkoriban. Ma már nem. Ma már úgy vélem én is, ha két Lélek egymásra talál egy ilyen Világban,.. Nem szabad kérdezni, kételkedni. Akkor ÉLNI kell, s BOLDOGNAK LENNI!

Két pad egymás mellett. Az egyiken a szerelmes pár ül, a másikon a mesélõ. Mindkét férfi cigarettázik. A férfi és a nõ egymás felé fordulva beszélgetnek.

FÉRFI: Szeretnék minél elõbb veled élni. Csak veled! Nagyon nagyon szeretlek.

NÕ: Én is ezt szeretném, hidd el. Ne aggódj a dolgokon. Mindketten elválunk, s elkezdjük élni a közös életünket. Hidd el, mindent megteszek érte. Csak te is higgy benne! Ez a legfontosabb.

FÉRFI :Jó. De tudod, nagyon nehéz így. Annyira féltelek, s annyira féltékeny vagyok mindenre, s mindenkire.

NÕ: Ne beszélj butaságokat kérlek. Annyira szerelmes vagyok, hogy se nem látok, se nem hallok. Ha lenne is okod a féltékenységedre, bennem megbízhatsz, nem teszek soha semmi olyat, ami fájdalmat okozna neked.

FÉRFI: Akkor jó. Nagyon szeretlek.

NÕ: Én is téged. Néz,d, tudom, hogy mindig elkésem a találkozóról, s nem szeretném, hogy te feleslegesen várjál rám. Itt ez a lakáskulcs. Bármikor, ha találkozót beszélünk meg, s elõbb itt leszel, nyugodtan menj fel a toronyba. Vagy bármikor. Ha rosszul érzed magad, szeretnél menekülni kicsit. Kérlek, tedd el. A torony itt van. S ha én nem is lehetek veled itt mindig, tudd, hogy te bármikor fel tudsz menni,

FÉRFI :Rendben van, köszönöm szépen. Nagyon nagyon szeretlek!

NÕ: Én is szeretlek téged, s veled akarok élni, veled akarom leélni az életem. Azt szeretném, hogy én várjalak haza, mikor reggel hazaérsz a munkából, hogy velem feküdj, velem ébredj. Mert nem tudok nélküled létezni.

FÉRFI: Én is csak erre vágyom, s én sem tudok nélküled létezni. Te vagy a másik felem, most már biztos vagyok benne.

NÕ: Te pedig az én másik felem vagy!

FÉRFI: Képes lennél akár gyereket is szülni nekem?

NÕ: Az én koromban ez már nagyon rizikós dolog, de ha úgy történne, megtartanám. Mert szeretlek.

FÉRFI :Köszönöm szépen. Tudod, olyan ez, mintha álmodnék.

NÕ: Tudod, ez olyan is, mint egy álom. Mert a világ az nem errõl szól, azt azért tudnod kell. Ez egy rózsaszín burok, ami bármikor elmúlhat, mert a világban két lábbal kell a földön állni, s bizony kemény hely ez a föld nevû bolygó! Kedves álmodozóm!

FÉRFI: Nekem az a véleményem, hogy ez az állapot tartóssá tehetõ. Csak óvni, s vigyázni kell rá. Vagy nem így van?

NÕ: Sajnos nem. Nem így van. Ez egy nagyon szép, idilli állapot, de hidd el, ennek egyszer vége lesz. Ha elkezdjük pl a közös életünket. Ott vannak a gyerekeink is. Nekik is el kell fogadni a helyzetet. S ha egy gyereknek nem tetszik amibe csöppeni fog, képes bármit tönkretenni. És ez csak egy példa. Ott van még az, hogy bizony a megélhetésért is küzdeni kell, nap, mint nap.

FÉRFI:Igazad van. De ha a gyerekeink látják, hogy boldogok vagyunk, olyannak látnak minket amilyennek még sohasem, akkor csak nem teszik tönkre.

NÕ: Azért mérget ne vegyél rá.

FÉRFI: A szerelem, ha igaz, mindent kibír. Vagy nem?

NÕ: Nem tudom, biztos.

Azzal megölelik egymást, s a színpad elfordul. A szoba kerül elõ. A szokásos látvány. Ágy, lámpa, szerény, cd.- lejátszó. És jön a mesélõ.

Õk éltek, s boldogok is voltak. De csak pillanatokra, mivel a körülmények áldozatai voltak. De, hogy mennyire szerették egymást, milyen mélységekben, arról tanúskodjon itt egy ismételt idézet ama bizonyos naplóból:

"Június 13.-a: Régóta így szeretkezünk. Ilyen fokon. Az elsõ szeretkezésünk alkalmával valami történt, valami más volt, ami nem az addig megszokott dolgot tükrözte sem Neki, sem nekem. Szeretkezésünk egy utazáshoz hasonlítható. Olyan utazáshoz, mintha beülnénk egy ûrhajóban, ami az elsõ szeretkezés alkalmával elindul fölfelé, s minden szeretkezéskor egyre nagyobb magasságokban szárnyal, s nem látni, hol az út vége. Én magam sem tudom ezt megmagyarázni saját magamnak sem. Belenézek a szemébe, megcsókolom...s máris belépek Kettõnk Világába, ahol minden csak a miénk. Elragad magával egy szenvedély. Ami nem a földi vágyak kiégését szolgálja, hanem a két lélek összetapadását hivatott elõidézni, hacsak pillanatokra is. Abban a pillanatban, mikor meleg öle magába fogad, s elmerülök egyszerre a szeme csillogásában, öle mélységében, azt érzem: otthon vagyok. Hazaértem. EGY vagyok VELE! Ami oly régen kettévált, most újra egymásra talált, Újra EGYÜTT vagyunk, s Egyé válunk. Sejtjeink is kapaszkodnak egymásba, s nem engedik ezt az összetartozást szétválasztani még nekünk sem. Karjaink akaratlanul is úgy szorítják egymást, mintha az életünk függne tõle. (Drága szerelmem még nem tudja, nem fogja fel, hogy ez mennyire így van, de próbálom Vele érzékeltetni. ) Ahogy izzadt testünk összetapad, s utazok a szemében lelke legmélyére... Nincs semmi máshoz fogható érzés ezen a Világon. Ezért érdemes élni. Ha a Világ összes kincse az enyém lenne, mindenem odaadnám EGYETLEN ilyen pillanatért. Csak egy pillanatért! Ami nem megvásárolható, ami nem kikövetelhetõ, s nem kényszeríthetõ. Vagy van, vagy nincs. De egy ilyen pillanat többet ér minden földi kincsnél."
"Június 13.-a: Régóta így szeretkezünk. Ilyen fokon. Az elsõ szeretkezésünk alkalmával valami történt, valami más volt, ami nem az addig megszokott dolgot tükrözte sem Neki, sem nekem. Szeretkezésünk egy utazáshoz hasonlítható. Olyan utazáshoz, mintha beülnénk egy ûrhajóban, ami az elsõ szeretkezés alkalmával elindul fölfelé, s minden szeretkezéskor egyre nagyobb magasságokban szárnyal, s nem látni, hol az út vége. Én magam sem tudom ezt megmagyarázni saját magamnak sem. Belenézek a szemébe, megcsókolom...s máris belépek Kettõnk Világába, ahol minden csak a miénk. Elragad magával egy szenvedély. Ami nem a földi vágyak kiégését szolgálja, hanem a két lélek összetapadását hivatott elõidézni, hacsak pillanatokra is. Abban a pillanatban, mikor meleg öle magába fogad, s elmerülök egyszerre a szeme csillogásában, öle mélységében, azt érzem: otthon vagyok. Hazaértem. EGY vagyok VELE! Ami oly régen kettévált, most újra egymásra talált, Újra EGYÜTT vagyunk, s Egyé válunk. Sejtjeink is kapaszkodnak egymásba, s nem engedik ezt az összetartozást szétválasztani még nekünk sem. Karjaink akaratlanul is úgy szorítják egymást, mintha az életünk függne tõle. (Drága szerelmem még nem tudja, nem fogja fel, hogy ez mennyire így van, de próbálom Vele érzékeltetni. ) Ahogy izzadt testünk összetapad, s utazok a szemében lelke legmélyére... Nincs semmi máshoz fogható érzés ezen a Világon. Ezért érdemes élni. Ha a Világ összes kincse az enyém lenne, mindenem odaadnám EGYETLEN ilyen pillanatért. Csak egy pillanatért! Ami nem megvásárolható, ami nem kikövetelhetõ, s nem kényszeríthetõ. Vagy van, vagy nincs. De egy ilyen pillanat többet ér minden földi kincsnél."

A férfi belép egyedül a szobába. Leül kávézik. Türelmesen vár. Aztán fogytán a türelme, fel, s alá járkál a szobában, közben hangosan mondja a magáét.

FÉRFI :Nem hiszem el. Állandóan késik. Vajon mit csinál. De legalább szólna, hogy ezért meg ezért késni fogok. Mit csináljak most? Á, megvan! Mire megjön, szépen lehuzatolok, az ebédet amit hoztam, ahhoz pedig megterítek.

Azzal a férfi a szekrényhez lép. Ahogy kiveszi az ágynemût, sok papírlap hullik ki a szekrénybõl. A férfi lehajol értük. Látja, hogy szerelmes levelek, szerelmes képeslapok hulltak a földre. Nem bír magával, leül az ágy szélére, s hangosan olvasni kezd:

FÉRFI: Drága Ildikó! Örökké szeretni foglak! Nagyon nagyon szeretlek! Úristen, mi ez? Miért van ez még mindig itt?! A férfi ki van kelve magától, remeg az idegességtõl. A szekrényben talál még poharat, s egyéb kisebb csecse-becséket, amiket a szerelmesek szoktak egymásnak ajándékozni Miért nem tudta ezeket innen eltüntetni? Ha már nem szereti azt a másikat, miért õriz még ilyen emlékeket? Nem szeret. Hazugság volt ez az egész a részérõl. Én nem tudnék ilyet tenni soha, senkivel!

Aztán a férfi nyugodtan lehuzatol, a volt szerelem darabjait pedig egy dobozba rakja. Próbál nyugodt maradni, de látszik rajta, nem bír magával. Idegesen, fel s alá járkál, cigarettára gyújt. Próbálja a nyugodtságot eljátszani. Nem megy neki. Megjön a nõ.

NÕ:Szia Édesem! Ne haragudj, hogy késtem

FÉRFI: Szia szerelmem. Nem haragszom.

NÕ: Mi a baj? Bántott valaki? Mitõl vagy ilyen ideges?

FÉRFI: Igen, bántottak. Méghozzá te bántottál.

NÕ :Tudom, kicsim megint késtem, de ne haragudj rám ezért kérlek. Tudod, hogy családom van...

FÉRFI :Nem ezzel van a baj, Hazudtál nekem.

NÕ :Én? Miben hazudtam én neked?

FÉRFI: Azt mondtad, már nem szereted azt a másikat.

NÕ: Nem is szeretem, s semmi közöm hozzá. Hidd el

FÉRFI: Igen?! Akkor ez micsoda? 

Azzal a férfi a doboz tartalmát kiborítja a padlóra, s közben mondja a magáét.

FÉRFI:Idejövök, egy órát várok rád. Gondoltam, megleplek, lehuzatolok, erre mindenféle csontvázak hullanak ki a szekrényedbõl! Ilyen szövegekkel. Azt mondtad, soha nem is szeretted igazán. Erre pont az ellenkezõjével kell szembesülnöm! Ekkora fájdalmat! Úristen. A férfi már a könnyeivel küszködik

NÕ: Esküszöm, én nem is tudtam ezekrõl! Fogalmam sem volt róla, hogy itt vannak! Amikor szakítottunk, azt mondta, mindent elvitt, ami összekötött minket, s az övé volt. Én tényleg nem tudtam ezt.

FÉRFI: Ne hazudj kérlek. Tudtad jól, hogy ezek itt vannak, s mikor egyedül vagy itt, akkor ezeket szoktad olvasgatni, s merengsz a régi szép szerelmen.

NÕ: Hülyeségeket beszélsz! Csak téged szeretlek. Nem kell senki más. És nincs is senki más az életemben. Higgy nekem, kérlek. Dobd ki ezeket nyugodtan, nekem ez nem számít.

FÉRFI :Biztos?

NÕ: Biztos!

FÉRFI: Akkor jó. Ezeket most kidobjuk, s ígérd meg, hogy soha senki nem törhet be kettõnk közé. Sem a múltból, sem a jövõbõl. Rendben van?

NÕ :Így lesz. Ígérem. Soha, senki!

FÉRFI: Úgy legyen.

NÕ: Így lesz!

Aztán a színpad elfordul. Ismét a mesélõ jön.

MESÉLÕ Szóval így éltek ÕK. A Toronyban. Szerelemben, boldogságban. Aztán, hogy pontosan mi történt, azt nem tudom sem leírni, sem elmondani, az írói képzelettel pedig nem szeretnék élni jelen esetben, mert Kettejük szerelmét szentnek, s sérthetetlennek tartom. A naplóból sem derül ki pontosan, csak ennyi feljegyzés van:

"Július 18.-a: Nem tudom magamnak sem megfogalmazni mi történt velem, vagy az érzéseimmel, érzéseinkkel?! Furcsa, fájdalmas, s egyben felemelõ is. Minden egyes alkalommal, mikor el kell válnunk, a Világ fájdalmát kapom ajándékul. Hallom az Ördög kaján röhögését: na, most elment Te pedig itt maradsz egyedül, egymagad. Nesze itt a kereszt, cipeljed csak! Fájdalmad keresztjét viseld válladon, mint a terhet, melytõl soha nem szabadulsz! Ez a Sorsod Angyal, nem emlékszel? Ezért lázadoztál! Neked kellett a Szerelem, nem nekem! Itt van! Cipeld! Remélem bele is döglesz minél elõbb, mert ezt érdemled! Angyali mivoltod feladni a földi szerelemért!? Kellett? Akkor tessék, itt van! Viseld az összes fájdalmat, melyet a Szerelem, szül benned! A féltékenységet, a másik hiányát, az önzést, mindent, amit a Szerelem hordoz magában, mert tudd meg: Minden éremnek két oldala van! Így a Szerelemnek is... Én bukott angyalom! Vígasztaljon a tudat, hogy nékem jó tanítványom voltál, mert amit én akartam, azt elértem! Nem panaszkodhatsz, a szerelmet is megkaptad, amit annyira óhajtottál....
Ilyen hangokat hallok a fejemben, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy mostanában, mikor elválunk, végtelen szomorúság önt el, rám zárul a depresszió, mert érzem, s tudom: Nélküle nem tudok, s nem is akarok, nemhogy élni, de Létezni sem! Inkább várjon rám a semmi halálomkor, semmint, hogy Nélküle kelljen élnem, s Léteznem! Vagy az egész, vagy a semmi. Egyre jobban érzem ezt a késztetést magamban."

A férfi ismét egyedül van a toronyban. A naplóját írja az ágy szélén ülve. Egyszer csak megjelenik mellette az ördög. Alakja egy jól öltözött gentelmanre hasonlít. Jól fésült, drága, fehér öltönyben, kalapban érkezik.

ÖRDÖG: most elment, te pedig itt maradtál megint egyedül, egymagad! Nesze neked szerelem! Nesze, itt a kereszted, cipeljed csak! Fájdalmad keresztjét viseld válladon, mint a terhet, amelytõl soha nem szabadulsz! Ez a sorsod angyal, emlékszel? Ezért lázadoztál! Neked kellett a szerelem, nem nekem! Itt van! Cipeld csak. Remélem bele is döglesz minél elõbb, mert ezt érdemled! Angyali mivoltod feladni a földi szerelemért!? Kellett? Akkor tessék! Itt van! Viseld az összes fájdalmat, mit a szerelem szül benned! A féltékenységet, a másik hiányát, az önzést, mindent amit a szerelem hordoz magában, mert tudd meg: Minden éremnek két oldala van, így a szerelemnek is! Én bukott angyalom! De vigasztaljon a tudat, hogy nékem jó tanítványom voltál! Angyal voltál, kísértésbe estél, s megbuktál! Én mindent elértem amit veled akartam, s te sem panaszkodhatsz. Szerelmet kértél, s megkaptad!

FÉRFI: Hagyd abba! Fogd be!Nem akarlak hallani! Elég volt!

ÖRDÖG :Mi volt elég, ó én bukott angyalom?! Tán, nem a szerelem?

FÉRFI :Semmi nem ér fel ezzel a szerelemmel!

ÖRDÖG: Ó, te balga, te. Semmit nem látsz? Jaj, hogy is felejthettem el, hogy angyali mivoltoddal, a szellemi látásodat is elveszítetted,s most nem látsz a dolgok mögé. Pedig ha látnád, amit én látok, bizony mondom néked, nem kérnél soha többet a szerelembõl!

FÉRFI :Na, gyerünk mesélj! Egyszer már gyõztél felettem. Vajon másodszor is sikerülni fog?

ÖRDÖG Ne akard a vesztedet angyalom. Inkább nem mondok semmit.

FÉRFI: Persze, mert csak blöffölni tudnál.

ÖRDÖG: Igen?! Kérdezz csak rá! A mai napig tartja a kapcsolatot a volt pasijával! Leveleznek, néha találkoznak is. És most, sajnos én angyalom, nem csak azzal a férfival van kapcsolatban, hanem bizony azzal is, akivel 20 éve együtt volt. A mai napig nem tudták elengedni egymást!

FÉRFI :Hallgass! Fejezd be a hazugságaidat! Nem érdekel.

ÖRDÖG: Dehogynem érdekel, majd meglátod...én bukott angyalom!

A színpad elfordul. A park látható a két paddal. Ott ül rajt a két szerelmes.

NÕ: Ne haragudj rám kérlek. Eladom a lakást.

FÉRFI: Úristen! Mi lesz akkor velünk? Mi lesz a világunkkal?!

NÕ: Muszáj. A fiam lakást vesz Pesten, s ennek a lakásnak a fele az övé. Eladom. Én úgyis veszek házat, most, hogy már elváltam.

FÉRFI: De...de azt mondtad..hogy..soha....

NÕ :Azt mondtam, hogy ez egy rózsaszín burok, ami nem tart örökké. Szeretlek. De a lakást most el kell adnom. Ez van. Fogadd el a döntésemet.

FÉRFI :Mást nem tehetek. Sajnos. Szeretlek.

NÕ: Én is szeretlek téged.

Aztán felállnak, s kéz a kézben eltûnnek a színpad oldalán. Miközben a mesélõ mondja monológját a parki padon a színpad oldalán a magasban a torony ablakában áll a férfi, s a nõ meztelen felsõtestük látszik. Ölelik egymást, s csókolóznak.

MESÉLÕ :Sajnos eljött ez a nap is. Hogy mi történt akkor ott fennt, a Toronyban, azt soha nem tudja meg senki. De, hogy aznap valami csoda történt az biztos. A lemenõ nap fényében üldögéltem a parkban. Pont egy olyan helyen, ahonnan láttam az ablakot. Amit biztosra tudok, az a következõ: A férfi úgy gondolta, hogy meglepi Szerelmét egy festménnyel. Nem akármilyennel. Nem volt a tudatában annak, hogy Õk igazából Angyalok, s csak a vágyaik kiélése, a Szerelmük megvalósítása ûzte Õket a Földre. Egyszerûen csak vonzódott az Angyalokhoz, ezekhez a nemes lényekhez, akik minden felett járnak, s szárnyalhatnak kedvükre. Olyan képet festett hálószobájuk falára, ami minden emberi képzeletet felülmúlt. Az egész fal, egy nagy festménybõl állt. Szerelme volt a kép közepén, egy réten, hófehér földig érõ selyemruhában. A képen napfelkelte volt. Két apró gyermek elõtte térdelve hozták Neki a szárnyakat, amiket kiérdemelt, mert megvalósította a Lelkében keletkezett szerelmet...a Háttérben a festõ saját maga, mint fekete Angyal, fekete ruhában, megtépett szárnyakkal zuhanta semmibe... Ez csak egy festmény. Nyugtatta magát a férfi. Épp ehhez volt ihlete. Az egész képben nagy szerepet kapott az ibolya lila szín, melytõl valahogy a festmény olyan földöntúlian igaznak tûnt.
Gondolom egy csodás szeretkezés után valami történhetett. A lemenõ nap sugarai bevilágítottak a szobába, simogatva kettejük testét. Azután pedig búcsúzkodni kellett, ahogy lenni szokott. De nem ment. Valami érzés akadályozta a búcsú Szent pillanatát. Meztelenül álltak az ablak elõtt. A férfi simogatta, csodálta szerelme gyönyörû arcát. Megcsókolta, s kérte, maradjon vele. Maradjanak együtt, ahogy az meg van írva Mindkettejükben. (Soha nem felejtem el azt a napot. Emlékszem arra is, hogy augusztus 20.-a volt.) Szinte véletlenül, vagyis inkább akaratlanul néztem fel a magas ablakra. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, mi volt a valóság, s mi volt képzelet. Egy könyv zuhant ki az emeletrõl. (mint késõbb kiderül, a férfi naplója volt az) Felnéztem, s hatalmas fényességet láttam az ablakban, ami aztán elkezdett zuhanni. A mai napig nem tudom, képzeletem játszott-e velem, vagy a VALÓSÁGOT láttam-e? A fényesség elkezdett zuhanni, s ahogy a föld felé közeledett vettem ki a fényességbõl a Férfi alakját, s arcát, s a földet érés elõtti másodpercekben, hatalmas ezüst szárny nõtt ki testébõl, s mielõtt földet ért volna, már csapott is fölfelé. Ahogy szememmel követtem az Ég felé, hirtelen egy másik fényességet vettem észre az ablakban. Szintén zuhanni kezdett, szintén a földet érés elõtti másodpercekben, aranyszín szárnya nõtt, s fölfelé csapott a Szerelem után! A NÕ volt az! Elnéztem Õket, ahogy Boldogan szárnyalnak a felhõk közt, s Szerelmesen ölelkeznek össze, betakarva egymást arany s ezüst színû angyalszárnyaikkal. Rágyújtottam, s abban a pillanatban, ahogy az elsõ adag füstöt fújtam ki, vettem észre a földön sokasodó tömeget. Elõször ügyet sem vetettem rájuk, még mindig a szerelmes angyalokba voltam temetkezve, de aztán ahogy felnéztem, már nem láttam õket. El is indultam, hazafelé. S amikor a tömeg mellett haladtam el, akkor láttam meg a földön a két meztelen testet egymás mellett, ahogy a földet érés után élettelenül hevertek. Próbáltam továbbsietni, de nem ment... Valami nem engedte... Néztem az Égre, a felhõkre, aztán a két testre.... Aztán ez ment percekig... Végül elindultam. A ház sarkánál vettem észre a könyvet. "Egy Igaz Szerelem története"... volt ráírva.
Teltek a hetek, hónapok, évek is azóta.
A festmény tényleg szép, de valami furcsa borzongás fog el, ha ránézek. Megvettem a 20. emeleti lakást. Késztetést éreztem rá.

Amit a mesélõ mesél, ahogy zuhannak, az is el van játszva. Hatalmas fénycsóva vetül a nõre, s a férfire, majd eltûnnek.

MESÉLÕ: Arra, hogy ezt a történetet megírjam, semmi más nem vezetett, mint az, hogy láttam Õket ismét. Naplemente volt, s már a Nap elúszott a felhõk mögött. Minden nap megnéztem s egyszer csak valami furcsa kacagást hallottam a távolból...Hát nem egymást kergették a távolban a sötétedõ felhõk alatt szerelmes szívvel?! Hogy ez a történet igaz volt e vagy sem? Azt csak két ember tudja igazán. De higgyék el, nem csak a képzelet játéka volt.

A mesélõ rágyújt, kikacsint a nézõtérre, s elmondja az utolsó monológját.

MESÉLÕ: Az már teljesen más, s remélem, csak a véletlenek játéka, hogy ma éppen nincs hó, száraz, hideg téli nap van. Rossz idõ egy könyvbemutatóra, fõleg azok után, hogy annyi sikertelen cikk, és vers után már le is mondtak rólam a szakmában, én meg erõltetem.
Sebaj, ha nem úgy lesz, ahogy elterveztem, akkor ez lesz az utolsó. Vagy talán majd jön valaki, aki segítõ kezet nyújt nekem, mint a festõnek? Vagy én voltam a festõ is, s ez az én történetem? Ki tudja.
Ja, kedves nézõim! Január 2.-a van....
Véletlenek nincsenek....

Aztán mélyen meghajol. Oldalról bejön a nõ, az ördög, s a statiszta aki a néma mesélõt játszotta. Megfogják egymás kezét, s mélyen meghajolnak.